2013. december 27., péntek

Csapatokra vonatkozó fizetési limitek az észak-amerikai sportligákban 1. rész - Az MLB

Az NFL fizetési sapkáját bemutató sorozat után új, érdekes vállalkozásba kezdek. Alapjaiban igyekszem bemutatni azt, hogy az egyes major ligák milyen limiteket alkalmaznak az egyes csapatok által kifizetett fizetések szabályozására. Az NFL esetében láthattuk, hogy a fizetési sapka tranzakciók révén átléphetetlen (pár kivétel a sapka fölé lökheti a csapatokat, emlékezzünk csak az nLTBE-k esetére, de ez következő éves kedvezményt idéz elő) könyvelési limitet jelent, amely meg van támogatva egy olyan mechanizmussal is, amely az aktuális kollektív szerződés első éveitől ligaszinten, később pedig csapatszinten is szabályozza az elköltendő pénzmennyiség mértékét. Viszonylagosan merev limit (hard cap), de az átstrukturálások, a sapka alapvető könyvelési limit volta miatt van lehetőség arra, hogy egy csapat helyet teremtsen maga számára a sapka alatt. Akik még nem tájékozódtak erről, azoknak mindenképpen érdemes végigolvasni az NFL fizetési sapka mechanizmusát tárgyaló sorozatomat.

A major ligák közül az NFL jelenti jelenleg a mintát, hiszen a liga népszerűsége és bevételei folyamatosan nőnek, az embereket pedig vonzza az, hogy a liga mindent megpróbál annak érdekében, hogy szabályozásaival hozzájáruljon az egyenlő esélyek biztosításához. Ennek a mechanizmusnak az eleme a fizetési sapka, a csapatok közötti bevételmegosztás, a draftsorrend kialakítása, sőt, a sorsolás kialakítása során is építenek az előző évi szereplésre. Az NFL-t (9,5 milliárd dollár) bevétel szempontjából a 2012-es évben (egyes esetekben a 2011-2012-es szezonban) az MLB (7,5 milliárd dollár), az NBA (5 milliárd dollár) és az NHL (3,3 milliárd dollár) követte. Érdekes módon az NFL-en kívül említett három liga esetében ilyen sorrendet is találunk a vizsgált szabályozások terén, csak éppen fordítva. Az MLB szabályozása a leglazább, az NBA átmeneti szintet képvisel, az NFL-éhez pedig legközelebb, sőt, hajszállal azt is túlhaladva az NHL szerepel. Az új sorozat első részében a baseball ligával foglalkozom.

Amikor a baseballra gondolunk, bizony meglepő, amit látunk. Magas bevétel, a legnagyobb szerződések a major sportokban, ez valahogy teljesen ellentétes azzal, amit a jelen tendenciái mutatnak. A tendenciák ugyanis a baseball amerikai népszerűségének eséséről, üres stadionokról, a kisebb és nagyobb csapatok közötti éles pénzügyi különbségről szólnak. A vészmadarak szerint a sport léte is kérdéses lehet hosszabb távon. Valamit tehát mégiscsak jól tudnak azok az emberek, akik az MLB-t irányítják, hiszen a pénzügyeiken ligaszinten ezek a folyamatok meg sem látszanak, legalábbis addig, amíg nagyító alá nem helyezzük az egyes csapatokat és működésüket. 

A legfontosabb, amit tudnunk kell a Major League Baseball csapatszintű fizetési limit szabályozásáról, az az, hogy egyáltalán nem alkalmazzák a fizetési sapka egyetlen válfaját sem. A pénzköltésnek egyetlen dolog szabhat gátat, mégpedig az alkalmazott luxusadó, amelyet Competitive Balance Tax névvel illettek.
Az adóról a felek először az 1994-1995-ös, 232 napos sztrájkot követően állapodtak meg. A tulajdonosok célja az volt, hogy megjelenjen a baseballban a fizetési sapka, de összegéről és rendszeréről nem tudtak megállapodni, így 1997 és 1999 között bevezették az MLB első, csapatok között pénzköltés terén esélyegyenlőség kialakítását célzó kezdeményezést, a Competitive Balance Taxet. Az első érában elsőként egy limitértéket állapítottak meg. Ennek első lépéseként kiszámolták, hogy az egyes csapatok mennyit költöttek az adott idényben játékosaikra, majd átlagolták a ligában a játékosokra legtöbbet költő ötödik és hatodik csapat értékét. Amely csapatoknak efölött az érték fölött szerepelt a játékosokra költött költsége, azoknak a limittúllépés 34 %-ának megfelelő összeget kellett befizetniük az MLB kasszájába. Az adó első érájában történt befizetések:


A luxusadó a 2002-es kollektív szerződéssel került ismét alkalmazásra. A második érában jelentős változást jelentett, hogy a CBA-ban rögzített limitérték került meghatározásra, amelynek túllépése esetén kellett fizetni, időszakonként változó mértékű adót. Minden évben december 2-án kerül meghatározásra, hogy mely csapatoknak kell fizetniük, s a befizetésekre január 21-ig sort is kell keríteni a csapatok tulajdonosainak. A jelenleg érvényes CBA keretében 2013-ra 178 millió dollár, 2014-re, 2015-re és 2016-ra pedig 189 millió dollár ez a limitérték. Az adó mértéke annak megfelelően változik, hogy egy csapat hanyadik alkalommal kerül a limitérték felé. Az első alkalommal a limitet átlépő csapat a kollektív szerződés 2016-os lejártáig a túllépés különbözetére 17,5 %-os adót fizet. Második alkalommal 30 %, harmadik alkalommal 40 %, negyedik és minden további alkalommal 50 % az adó mértéke. Amikor egy csapat adó szempontjából alkalmazandó éves csapatszintű bérértékét megállapítják, az eltér a valós, adott szezonra vonatkozó bérértéktől, hiszen az adott szezonra való bérértéket megnövelik az egyéb, játékosokat megillető juttatások csapatra eső költségével (ez 2013-ra 10.799.590 dollár csapatonként), valamint csökkentik különböző levonásokkal (pl. opciós kivásárlások miatti kedvezmény). Emellett fontos azt is kiemelni, hogy itt is torzul a valós kifizetés annyiban, hogy a hosszabb távú garantált szerződéseket évente átlagértéken számítják be, és itt is számolnunk kell az aláírási bónuszok szerződés hosszában, évente egyenlő mértékben való beszámításával.

A második Competitive Balance Tax keretében eddig befizetett, és 2013 esetében befizetendő összegek (kattintással nagyítható):


A befolyó tételeket 2012-től kezdve a következőképpen használják fel:
-az első 2.375.400 dollár az egyéb, játékosokat megillető juttatások (Benefits) közé kerül beszámításra,
-a fennmaradó rész 50 %-a szintén az egyéb, játékosokat megillető juttatások (Benefits) alapját gazdagítja,
-a fennmaradó rész további 25 %- az Industry Growth Fund alapjába kerül elkülönítésre, amelyet a baseball népszerűsítésére használnak fel,
-a fennmaradó rész utolsó 25 %-a pedig azt az összeget csökkenti arányosan, amelyet a csapatoknak az egyéb, játékosokat megillető juttatásokra (Benefits) kellene költenie.

Az alkalmazott eszköz hatékonysága

A Competitive Balance Tax jelenlegi formájában nem szab gátat a fizetések határtalan elszállásának, ezáltal nem hatékony eszköze a fizetések szabályozásának. A korábbi táblázatokból látható, hogy a legnagyobb befizetőt, a New York Yankeest egyáltalán nem motiválta az adó arra, hogy játékosokkal kapcsolatos költségeit csökkentse. A csapat menedzsmentje ugyan újabban hangoztatja, hogy az lenne a cél, hogy az adó limitje alá kerüljenek, de ez a mostani igazolásokat látva 2014-ben sem fog sikerülni a Yankeesnek, sőt, ilyen irányvonal mellett idén történetük második legnagyobb mértékű adóját vetették ki rájuk. 
Ennél is nagyobb probléma az, hogy a hatékony szabályozás hiányában kibontakoznak a nagyobb és kisebb csapatok közötti különbségek pénzügyi lehetőségek terén. Elég csak azt megnézni, hogy mennyi pénzt költöttek játékosokra az MLB csapatai 2013-ban:


A pénzügyi különbségek sokszor nem jelentenek automatikus sikert a baseballban, ennyi az MLB szerencséje. Akik olvasták a Moneyball című könyvet, vagy látták annak filmváltozatát, tudják, lehet sikeres csapatot építeni olcsón is. Azonban arra az esély sokkal nagyobb, hogy az olcsón összerakott együttes nem lesz versenyképes a "nagyokkal", vagy ha mégis, ez hosszabb távon nem lesz tartható. Az előző táblázatban kékkel azokat a csapatokat jelöltem meg, amelyek playoff résztvevők lettek 2013-ban az MLB-ben. Jól látható, hogy a játékosokra 237 millió dollárt költő Yankees nem jutott rájátszásba, csoportjukban éppen a 64,6 milliós Tampa Bay Rays csípte el a Wildcard helyet. A Houston Astros pedig a nyolcadát költötte a játékosokra, mint az első számú New York-i csapat. Segíti a kisebb csapatokat az, hogy az MLB kiterjedt utánpótlás liga rendszerrel, úgynevezett minor ligákkal rendelkezik. Így van lehetőség a tehetségek felkutatására, majd képességeik kibontakozása esetén az MLB-ben való bemutatkozásukra. Az ilyen játékosok nyilván egy darabig olcsón állhatnak a csapatok rendelkezésére. Azonban elérkezik az arbitrációs időszak (amely közelítőleg a valós piaci érték közelébe árazza be a játékosokat), majd a játékosok szabadügynök-piacra kerülnek, és onnantól a kicsik lehetőségei limitáltak megtartásukra.
Fontos azonban még azt is megjegyeznünk a kicsik és nagyok viszonyáról, hogyha nem lenne az MLB-ben egy, a többi ligához képest jól bejáratott bevételmegosztási rendszer, amelyet fokozatosan igyekeznek még jobbá tenni, akkor nem tudna 30 csapat működni a baseball ligában. Ennyi csapat működése, a szemléltetett anyagi különbségeket figyelembe véve egyébként is kérdéses, de a bevételmegosztás segít abban, hogy lehetőleg ne realizáljanak veszteséget a kicsik sem.

A jelenleg a fizetések limitálására alkalmazott eszköz esetében a hatékonyság teljes hiányát szerencsére már az MLB is belátta, a 2016-ig tartó kollektív szerződés része egy olyan szakasz, amely kimondja, hogy 2016-ot követően a Competitive Balance Tax megszűnik létezni. Hogy mi lép a helyére, az jelenleg még kérdéses. Itt lenne az idő, hogy az MLB is lépéseket tegyen az NFL vagy az NHL jól működő mechanizmusa felé, de a szignifikáns pénzügyi különbségek miatt nagyon nehéz lesz egy minden csapat számára elfogadható rendszert kidolgozni, különösen, ha az a szándék, hogy az tartalmazzon megkötést a minimális, éves szinten bérekre szánt összeg mértékére is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése