2011. december 26., hétfő

Hosszútávú szerződések a tag kiváltására, avagy ami mindenkinek jó

A 2011-es offseasonben 14 NFL játékost láttak el franchise taggel, ketten exkluzív, 12-en nem-exkluzív taget kaptak. A kettő közötti különbséggel már foglalkoztam egy korábbi bejegyzésben. A 14 játékos közül 11-en hosszútávú szerződést kötöttek még a szeptember 20-ai határidő lejárta előtt, akiknek nem volt ebben részük: Vincent Jackson (WR, SD), Paul Soliai (NT, MIA) és Phil Dawson (K, CLE). Az ő esetükben az egyéves tag szerződés maradt meg, amely a játékosok számára garantált tételt jelent, a management számára pedig egy elég vaskos salary cap tételt (különösen Jackson és Soliai esetében), hiszen a tag szerződés teljes összege beszámításra kerül a salary capbe. Jackson idén 11,42 millió dollárt, Soliai 12,48 millió dollárt, Dawson pedig 3,26 millió dollárt keres garantáltan és ugyanennyivel számítanak be a salary capbe is.

Aki kellően régóta követi az NFL eseményeit, már tudja, hogy a játékosokat a hosszútávú biztonság érdekli elsősorban, ezért kelnek ki olyan sokszor az egyéves tag szerződések ellen. Ha abban az egy évben súlyos, karrierveszélyeztető sérülést szenved a játékos, akkor nincs bebiztosítva, míg egy hosszútávú kontraktussal sokkal jobban be lenne. Emellett egy hosszútávú kontraktus első évében is általában több illet meg egy játékost az aláírási bónuszok miatt, mint a tag szerződés értelmében, valamint a szerződés garantált tartalma is magasabb. A csapat számára a tag szerződések hosszútávú egyezséggé alakítása mögött pedig két tényező áll, mégpedig a játékos hosszútávú elköteleződése a csapat mellett, és a csökkenő salary capben foglalt hely. Utóbbi oka, hogy bármennyire is kapja egy játékos többszörösét a hosszútávú kontraktus esetében, mint amit egy év alatt kapna a taggel, a szerződések bónusz tartalma időarányosan elosztható a szerződés teljes hosszában (pl.: 5 millió dollár aláírási bónusz egy ötéves szerződés esetében nem az első évet terheli 5 millió dollárral, hanem mind az 5 évet egyenlő részletben, 1-1 millió dollárral).

Nézzük meg közelebbről, hogy milyen eredményei voltak a hosszabbításoknak a szeptember 20-áig megegyező játékosok esetében, kezdjük először a managementre vonatkozó hatással:
A táblázatból jól látható, hogy a tag keretében foglalt (régi) salary cap hely mindig magasabb volt, mint a hosszútávú szerződés keretében foglalt hely (új). A Raiders végezte a legjobb munkát 2011-re, hiszen Kamerion Wimbley számát gyakorlatilag minimálisra sikerült zsugorítaniuk.

A játékosok esetében kezdjük először az elsőéves kifizetésekkel, amelyeknek a nagysága az esetek többségében növekszik.
Rögtön egy ellenpéldával kezdünk, hiszen a Raiders Wimbley elsőéves jussait jelentősen lecsökkentette, azonban őt kompenzálják a második és harmadik év jelentős pénzáramlásával. A többiek esetében többnyire igen jelentős kifizetésnövekedést láthatunk, Manning, Ngata és Mankins esetében egyenesen 10 millió dollár feletti növekedés jelentkezik. Érdemes azonban megjegyezni, hogy ezeknek a tételeknek egy része halasztott kifizetésekként jelentkezik majd. Manning, Woodley, Hali, Kalil, Ngata és Mankins esetében van ilyen lehetőség a szerződésekbe építve.

Végezetül nézzük meg, milyen növekedést idézett elő a hosszútávú megállapodások megkötése a játékosok garantált tételeiben.
A többség esetében több mint 17 millió dollárral nőtt a garantált része a szerződésnek, és még a kevésbé jól járó Lewis és Greenway is 9 millióval több garantált pénzt keres majd.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése