2011. február 21., hétfő

Egy ügynök vallomása 1. - Kezdetek és tanulóévek Doc Daniels alatt

Az ügynökökkel foglalkozó első írásunkból sokan levonhatták azt a következtetést, hogy ez a szakma bizony nem a becsületes emberek világa. Nem is az a nehéz, hogy az ügynök megtárgyalja a kliensei szerződéseit, hanem, hogy a klienst megszerezze, mikor sok más ügynök is azért küzd, hogy hozzá írjon alá a tehetséges játékos. És ilyenkor sokak számára nincs más lehetőség, illegálisnak minősített eszközökhöz kell nyúlni. A továbbiakban négy részben közöljük rövidítve Josh Luchs, minden idők legfiatalabb ügynökének tavaly az SI-ban megjelent visszaemlékezéseit.

Mint sokakat, a 80-as években, a 90-es évek elején, engem is a szakma talált meg. Még jóval a Jerry Maguire film előtt álltunk, ahonnan az ügynökök már-már olyan sztárok lettek, mint a klienseik.

Brooklynban születtem, apám orvos volt, aki a New York Knicks játékosait kezelte. A játékosok sokszor megfordultak nálunk, néha még kosaraztak is egy kicsit velem. Betekintést nyertem általuk a sportolók varászlatos világába, és tudtam ezek után, hogy egy olyan pályára vágyom, ahol közel lehetek hozzájuk.
10 éves voltam, amikor Beverly Hillsbe költöztünk, és apám a Raiders bérletese lett. Innentől kezdve az lett az álmom, hogy ennek a csapatnak a tagja lehessek valamilyen szinten. 1985 őszén a Beverly Hills Highba jártam, és sikerült Bud Furilloval megismerkednem, aki annak idején egy sport talk showt vezetett a KABC-AM-en. Ingyen dolgoztam neki a következő hónapokban, és egyszer megkérdezte, hogyan hálálhatná meg a munkámat. Azt kértem tőle, hogy beszéljen Al Davis-szel, hogy valamilyen úton-módon a Raiders alkalmazásába kerülhessek. Furillo meg is kereste Al-t, és a következő három évben a csapat training campjeit látogathattam, mint mindenes. Ott ismerkedtem meg a Raiders sztár DE-jével, Greg Townsenddel, akivel nagyon hamar baráti viszonyba kerültem. Mindent megtettem, amit kért, hurcoltam a poggyászait, sört és nőket csempésztem a szobáiba, bármire megkérhetett. Sőt, egy alkalommal még abban is segítettem, hogy Greg kijátszhassa a doppingvizsgálatot. Az én vizeletemmel próbálta a sajátját kicserélni, de nem jött össze a dolog, eltiltották, mivel saját mintát kellett produkálnia. Utána meglátogattam a házában, és akkor vetette fel, hogy illene hozzám az ügynök szerep. "Josh, tudsz bánni a játékosokkal, fontosak neked. Te is new yorki zsidó gyerek vagy, mint Al (Davis). Tudod mit, lehetnél az ügynököm." - mondta. Jó ötletnek tűnt, azonnal ki is töltöttem pár NFLPA-s papírt, kifizettem a 300 dollárt, és bár semmit sem tudtam az egyeztetésekről, a tárgyalásokról, hivatalosan is ügynök lettem. Mindössze 19 éves voltam ekkor.

Naívan azt hittem, hogyha megismernek a játékosok, akkor ki is neveznek ügynöküknek. Kb. annyi idős voltam ebben az időszakban, mint ők. Szerintem a többségükkel jól kijöttünk, de mégsem nevezett ki egy sem ügynökének. 1990-ben fizettem először játékosnak. Denverbe repültem, ahol a Colorado Egyetem pass rusher LB-jével, Kanavis McGheevel találkoztam. Még egy év tapasztalatom sem volt, amikor megkerestem, és úgy éreztem, hogy van nála esélyem. Nem volt otthon, négy órát várakoztam a háza előtt, mire felbukkant. Azonnal lerohantam, és bemutatkoztam. A beszélgetés tovább folyt, és egyszer csak átváltottunk a családja helyzetére. A következő párbeszéd zajlott le köztünk:
Kanavis McGhee: "Josh, te egy jó srácnak tűnsz, megoszthatok veled valamit?"
Josh Lucks: "Persze."
KM: "Szükségem van egy kis segítségre. Anyám elvesztette a munkáját, beteg és nem tudja kifizetni a bérleti díjat. Ha nem fizetjük ki a 2500 dollár tartozást, akkor kidobják a lakásból."
JL: "Nem tudom. Hadd gondolkozzak rajta egy kicsit. Eljövök holnap és megmondom, hogy döntöttem."
Végül azt a döntést hoztam, hogy kifizetem neki a pénzt, hiába volt NCAA szabályszegés (mai pénzben körülbelül 850.000 forintról van szó). Nagyon örült a döntésnek, én pedig örültem, mert azt hittem, hogy sikerült megnyernem magamnak. Ez egészen addig tartott, amíg nem érkezett egy telefonhívás. Kanavis egy csapattársa telefonált, és a következőt mondta: "Hé, ember, Kanavis mondta, hogy milyen jó srác vagy. Van egy kis problémám, és kellene egy kis segítség. Apám nagyon beteg, és kellene 2500 dollár, mert különben kidobják a lakásából." Letettem a telefont és teljesen össze voltam törve. Tudtam mi történt, és a hazaút borzasztó volt. Hogy lehettem ennyire buta?

A McGhee fiaskó után elindultam lefelé, és ez sem vette el a kedvemet attól, hogy játékosokat fizessek. Az első évemben fizettem még a Tennessee egyetem futójának, Chuck Webbnek, és az Illinois védekező falemberének, Mel Ageenak. Egyikük sem lett a kliensem. Ageehoz jártam a legközelebb, de ő azt kérte, hogy a barátnőjének vegyek egy gyémánt eljegyzési gyűrűt, amit sajnos nem engedhettem meg magamnak.
Ezekből leginkább azt tanultam meg, hogy így tovább nem folytathatom, kell valaki, aki elmagyarázza nekem a dolgok működését. Ez az ember Harold "Doc" Daniels lett. Doc egyike volt a kor rettegett ügynökeinek, akitől féltek riválisai. Egyrészt arról volt híres, hogy pénzt és ajándékokat juttatott a játékosainak, másrészt, ha megláttak egy college játékost Datsunnal közlekedni, akkor tudták, elfelejthetik, mert ő már Doc kliense (Docnak volt egy Datsun márkakereskedése Los Angelesben). Két fontos dolgot tanultam meg tőle. Egyrészt nem szabad egy összegben fizetni és várni a csodát, szépen adagolni kell a pénzt. Másrészt egy iskolánál kell kezdenem, ahol belső ember lehetek. Napjaink nagyjai is úgy kezdték, Drew Rosenhaus például akkor járt a Miami egyetemre, amikor Ray Lewis, Warren Sapp és a többi nagy sztár az egyetem hallgatója volt. Az én "bázisom" a UCLA lett.


Az első UCLA-s kliensem Sean LaChapelle volt, akit nem kellett fizetnem. Az elkapó nagyon közeli barátom lett, sokszor még a szüleimet is meglátogatta és még egy kutyát is kaptam tőle. Nem tudta, hogy mindvégig az volt a szándékom, hogy az ügynöke lehessek (egyidősek voltunk). Amikor visszatért végzős évére, elkezdtem aggódni, és odaadtam neki a számomat, hogy azt adja az ügynököknek, akik hívták volna. Így lényegében minden ügynök engem hívott helyette. Sean megszerzése sokat jelentett abban, hogy a UCLA-n közismert legyek. Egyre több UCLA-s ügyfelem lett, akik közül mindet fizettem, általában havonta egyszer. Közéjük tartozott az 1994-es drafton 10. helyen elkelt LB, Jamir Miller. Bruce Walkernek például nemcsak fizettem, de amikor börtönbe került lövöldözés miatt, én tettem le az óvadékot is. Megpróbálkoztam Jonathan Ogdennel, a korszakos LT-vel is, de ő nem fogadott el pénzt. Ehelyett Janet Jackson koncertjegyeket kért tőlem. A havi egy alkalommal adott pénz, az óvadék és a koncertjegyek mind megszegték az NCAA szabályozását.
1990 és 1996 között körülbelül 30 játékost fizettem, és tudtuk Doc-kal mindketten, hogy a játékosok, ha tőlünk nem is fogadtak el pénzt, megkapták azt mástól, hiszen ez bevett gyakorlat volt évtizedek óta. A különbség az, hogy az ügynökök ma már nem személyesen fizetnek, hanem külön erre a célra kinevezett emberek közvetítésével.

Chris Mimst, a Tennessee egyetem DE-jét, akit az 1992-es drafton az első körben vittek el, Doc-kal együtt nyertük meg magunknak. Havi 500 dollárt kapott tőlünk utolsó évében, és emellett fizettünk még egy másik embert is, aki közel állt hozzá. Tony Banks, az 1996-os drafton elkelt első QB szintén ügyfelünk volt, havi több száz dollárt kapott tőlünk. Szintén fizettük Greg Thomast (Colorado), Delon Washingtont (USC), Phalen Poundst (USC) és Darick Holmest (Portland State), akik mind klienseink lettek. Joel Steed (Colorado), Rob Waldrup (Arizona) és Travis Claridge (USC) mind kaptak pénzt, de máshoz írtak alá. A válaszuk ennyi volt, mint mindig, hasonló helyzetben: "Bocs, azt kell tennem, ami a legjobb nekem és a családomnak."


Amikor Nick Saban, az Alabama edzője arról beszél, hogy az ügynökök mindent tönkretesznek az egyetemi foci körül, akkor nem beszél egy fontos dologról. Mégpedig, hogy legtöbbször a játékosok vagy szüleik, rokonaik keresnek meg minket azért, hogy pénzt kapjanak. Amint meglátja egy játékos, hogy egy csapattársa pénzt kapott, a többiek is azonnal megjelennek. Ritka az a játékos, aki nem fogadja el a pénzt. Ilyen volt a kansasi Dana Stubblefield, akinek hiába helyeztem az asztalára 10.000 dollárt, nem kellett neki az összeg. JJ Stokes (UCLA) és Keyshawn Johnson (USC) sem fogadta el a pénzt. Minden ilyen emberre jut azonban egy tucat, aki maga kezdeményezi azt, hogy az ügynökök fizessék.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése